Vége, nincs több friss reggeli zsömle, nincs több foszlós citromillatú kuglóf. A pékség bezárt (elköltözött?), a bolt megszűnt. Nem lengi be többé a frissen sülő tészta illata a betonvárost, nem illatozik a szőkehéjú kenyér a buszmegállóig, nem sürgölődnek éjjel a péklegények a kemencék mellett, nem formáznak az asszonyok mosolygós zsemléket a tálcán.

Amikor kicsi voltam, nem messze tőlünk, a Robogó utca sarkán is volt egy pékség. Jobb napokon oda jártunk kenyérért, akkor még a kétkilós volt divatban. A műhely kopott ablakán át lestük, ahogyan a dagasztó üstben forog a nyúlós tészta, ahogy az asztalon pihennek a liszttől deres veknik a szakajtóban, ahogy a pék ügyesen lapátra kapja és a kemencébe tolja őket, aztán nagy ecsettel megvizezi, hogy ropogós aranyhéjúak legyenek. És mikor megsültek, kinyílt a műhely ajtaja, és sorban állva párosával dobálták ki az üzlethelyiségbe a forró kenyereket. Alig tudtuk a szatyorba tenni, úgy sütött. És az illata semmihez sem volt hasonlítható. Alig vártam, hogy hazaérjünk vele, és levághassam a végét - persze nem volt szabad forrón megennem...

Nincs is azóta sem mennyeibb eledel számomra a frissen sült, pattogós héjú fehér kenyérnél.

De akkor is, amikor a vidéki rokonoknál nyaraltunk, reggel az első dolgunk volt, hogy elmentünk a boltba friss kifliért és vajért. Mire hazaértünk, nagynéném már megfőzte a kakaót, és azon nyomban bekebeleztük a vajaskifli társaságában. Azóta hétvégén, ha csak tehetem (és nem vagyok lustább, mint éhes), elmegyek péksütiért, mert az ünnepi hétvégék soha nem létezhetnek hajnali zsömle vagy kalács nélkül. Ettől is ünnep az ünnep. És remélem, maradnak még pékségek, nem száll el végleg, nyomtalanul a gőzölgő kenyér illata, talán valahol még dagasztanak, szakajtanak és sütnek nekem is.

Mert enélkül is lehet létezni, de minek...

zsömlelőhely, R.I.P.